A történet összekalapálása viszonylag hamar megvolt, néhány hiányzó jelenetet megírtam. Egyáltalán nem tetszett viszont az egész hangulata. Hiába bújtam bele a személyek bőrébe, amikor visszaolvastam a szöveget, akkor valahogy mégsem tűnt az egész elég primitívnek. Nem csak írni akartam a bunkóságról, de meg is akartam jeleníteni. És a fejemben meg is volt az egész, de nagyon nehéz úgy megírni, hogy a részek hitelesen úgy tűnjenek, hogy valóban egy sutyerák írta le.
Természetesen nem az egész regényt akartam így írni, csak néhány kitüntetett jelenetet, de végül a szöveg negyedének ilyennek kellene lennie. Tépelődtem, hogy miért nem megy. Mintha egy profi kerékpáros akarná eljátszani, hogy nem is tud biciklizni és pofára esik, elindulás helyett. (Ugye milyen jó hasonlat?) Végül a tévé mentett meg (már megint). A legegyszerűbb technikához fordultam. Felvettem a régi videomagnómra az éjszakai suttyó műsorokat és az ismétléseiket. Amikor volt időm, akkor végignéztem, és kijegyzeteltem a tipikus beszédfordulatokat.
Általában utálom az ilyen jellegű munkát, amikor figyelnem kell és jegyzetelni, de itt azért volt benne egy kis szórakozás. Azt hiszem két hét után fáradtam bele. Az anyag megvolt bőven. Szépen elrendeztem a jegyzeteket és az egész projektet ott hagytam egy hónapra. Nem bírtam már foglalkozni vele, majdnem megutáltam az egészet.
Közben beszélgettem Szakócával, aki végig bíztatott, de hiába ajánlgattam, soha egy szót sem olvasott el a kéziratból. Majd, ha kész lesz, mondta.
Amikor kértem tőle, hogy mondjon nekem néhány mondatot, amely tipikus értelmiségi-művészkedő-tudományos-halandzsa egy festményről, kivett a polcáról egy albumot és némi lapozgatás után felolvasott belőle fél oldalt.
Felhasználhatom én ezt?, kérdeztem, mire azt mondta: Még szép. A derékszöget sem kell újra és újra feltalálni. Megvan, használjuk. Elég néhány szót és sorrendet változtatni. Bár, azt sem feltétlen. Azt attól függ, hogy milyen a többi szöveg.
Hengelhoffer is bombázott az ötleteivel. Képtelen volt elszakadni az űrlényektől. Hiába mondtam, hogy nem sci-fiction amit írok, hanem pulp-fiction; azzal érvelt, hogy az űrlények létezése tény, tehát bármilyen könyvbe be lehet írni őket. Sőt, tulajdonképpen nagyon ajánlatos beírni őket, főleg egy úgymond komoly regénybe, különben a szerző annak teszi ki magát, hogy kinevetik.
?Mert ugye, ki másnak lehetne felróni az élet néhány igazán elborzasztó fordulatát és teljesen ellenmondásos és lehetetlen eseményét, ha nem nekik, akik csak szórakozásból foglalkoznak velünk? Mi vagyunk az ő kosztümös, napi szappanoperájuk. Nyilván fetrengenek a nevetéstől, amikor valami kegyetlen mészárlás van a műsorban, máskor meg hideg futkos a hátukon, amikor félreértéses kabarét látnak.
Az ilyeneket egyébként Hengelhoffer teljesen komolyan szokta mondani. Ha írna, a legnagyobb híresség lehetne. Stephen Kinget is lenyomná.
Egyébként mindenképp fogok űrlényekről írni, ezt már elhatároztam, de a Pápua szerelem nem erről szólt. A tévéből vett szövegeket és mindenféle illesztést megcsináltam, és befejeztem a könyvet. Ebben az utolsó mondatban most összesűrítettem hat hónap munkáját. Ennél lassabban dolgozni már nem lehetséges. Tele volt már a hócipőm az egésszel. Alig vártam, hogy kitegyem a pontot a végére. Kinyomtattam és fellélegeztem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése