A Ledérségkutató Intézet rövid története

Ezerkilencszáz nyolcvanban születtem, január elsején és ez szerintem különösen szerencsés. Nem csak azért, mert én voltam az újév első gyereke Budapesten, de azért is, mert különösen könnyű számon tartani az éveimet. A nyolcvanat egyszerű bármilyen más számhoz hasonlítani. Persze majd később, negyven fölött nem kell majd hasonlítani semmit, mert mindent letagadok. Vagy épp majd fölfelé, ötvennek mondom magam.

A RIFF művészeti portál kért tőlem egy életrajzot, hogy terjeszthessék, mert úgy látszik a képek önmagukban nem elegek. Muszáj, hogy az emberek tudjanak mindenfélét a művészről, bár én nem értem, hogy miért számít, hogy a festő melyik gimnáziumba járt, már ha oda, és minek. Eddig utáltam az írást, mert ez nekem túlságosan konkrét, de most már barátkozom vele.

Egyszer már írtam egy önéletrajzot, amikor munkára jelentkeztem egy reklámgrafikai stúdióba. A bátyám, Ottó, aki azt hiszi, hogy mindent tud a művészetről, pedig ő pénzügyes, készített nekem egy vázlatot és aztán megsértődött, amikor mindent kihúztam belőle a születési dátumomat kivéve. Beírtam viszont mindent, amit mindig is szerettem volna, gimnáziumi éveket Párizsban, Lowell ösztöndíjat és ilyesmiket. Páros lábbal fognak kirúgni, jósolta, de nagyon tévedett. Hanyatt estek a szövegtől és persze a fiktív francia kapcsolataimtól. Aztán a cég csődbe ment mielőtt lebuktam volna, de én mindenesetre hónapokig remekül szórakoztam.

Ebben az egész háttér-ismerősdiben nem hiszek. A bentfentesek, intimpisták szórakozása az ilyen, hogy egy művész magánéletéről pletykálgatnak, miközben a munkáiról gőzük sincs. Hogy Picasso dohányzott-e, vagy utált-e olvasni, olyan információ, ami csak elvesz az élményből, ahelyett, hogy hozzátenne. Nő létemre utálok a reflektorfényben lenni.

Tehát a bemutatkozás a RIFF-nek. Már kiskoromban remekül rajzoltam, ösztönösen lerajzoltam bármit, ami a szemem előtt volt. A szüleim biztattak a rajzolásra, de soha fel sem merült, hogy művészi pályát válasszak. Itt most nem arról a szokásos legyintgetésről van szó, amikor a nagymama (Aranka, statisztikus és gyorsíró bajnok) beszúrja a beszélgetésbe: művészkedés – éhezés. Sokkal inkább arról, hogy nagy bennem a kötelességtudat, vagyis gyerekkoromban sok volt bennem, ma már csökkent, és egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy értékes lehet olyasmi, amit könnyedén, minden erőfeszítés nélkül meg tudok csinálni. Pedig így van. (Ottó persze pöffeszkedik minden apró kis sikerével. A bankügyek mágusának tartja magát, pedig csak gátlástalan és szerencsés.)

Így voltam iskolás koromban minden tantárggyal. Végig rettegtem az éveket, mert az volt a módszerem, hogy az év elején elolvastam az összes tankönyvet, kíváncsiságból, majd onnantól kezdve unatkoztam az órákon. És sokáig nem hittem el, hogy ami elmondok a témáról, az elég. A húgom, Ági, tökélyre fejlesztette azt a módszert. Vagyis nem is fejlesztette, egyszerűen csak szerencsés. Olyan feje van, hogy bármilyen szöveget képes megtanulni első olvasásra, és aztán hónapokig benne is marad. Ami nem érdekli, azt persze hamar elfelejti, de három nyelvvizsgája volt 19 évesen, a dögnek. Ezt azért nagyon irigylem tőle.

A rajzolással viszont úgy éreztem magam, mintha egy nagyon magas embert folyton azzal zaklatnának, hogy jaj, milyen magas maga. Mondja, milyen érzés? Nekem ez természetes volt, és nagyon megdöbbentem, amikor azt tanultuk a perspektíváról, hogy ez probléma. Hogy évekig kísérleteztek vele, majd szabálykönyvet alkottak, és büszkén mutogatták, mint találmányt. Hihetetlen, nekem már tízévesen feltűnt, hogy a vonalak közelítenek egymáshoz és így tovább. A lényeg az, hogy képtelen vagyok komolyan venni a dolgot.

Halálra unom magam a régi festők tárlatain, a hideg ráz, ha azt hallom, hogy valami udvari festő a 17. században milyen kreatívan oldotta meg a drapéria és az árnyék problémáját. Úristen, miféle probléma? Hiszen ott volt az orra előtt. Hónapokig festette a képet. Na hagyjuk, ez már úgyis a múlt.

Tehát ugye leérettségiztem, majd mindenféle helyen dolgoztam, nem akarok reklámot csinálni nekik, legyen most elég, hogy mindnek volt valamilyen kapcsolata a képzőművészettel. Mégiscsak ebben voltam a legjobb. Ez volt a legkényelmesebb, a művészeti segédmunka. Nem tudtam eldönteni, hogy mit tanuljak. A családom hetente jött valamilyen ötlettel, végigmentünk a világ összes karrier lehetőségén, de egyik sem fogott meg, így abban maradtunk, hogy várok a döntéssel.

Kétezerben olvastam egy hirdetést, hogy egy angol kis városban (Winchester) freskót terveznek egy új templom falára és pályázatot írtak ki a tervekre. Még sohasem festettem freskót, de annyira modern volt a pályázat szövege és az egész terv, hogy jelentkeztem. Festményem egyáltalán nem volt, amit felhasználhattam volna referenciaként, így sebtében készítettem egyet anyámról (Márta) és a bátyámról. Anyám egy fotelben ült és a tévét nézte, a bátyám mögötte állt egy pohárral a kezében. A képen persze nem volt tévé, és a háttérbe sem a nappalink került, hanem az Oktogon, mintha anyámék a forgalom közepén ülnének. Ottón is változtattam rendesen, hogy ne legyen olyan felháborítóan magabiztos és leereszkedő.

Az első kép elég modoros lett az Oktogon ellenére, mintha Szinyei tanítvány lennék, így aztán több változatot is készítettem, már szándékosan eltérő stílusban. Végül az egészet lefényképeztem, hozzácsaptam néhány grafikát és elküldtem.

Pár hónap múlva értesítettek, hogy nem nyertem, de a képeim nagyon tetszettek mindenkinek és felhasználnák őket a templom megnyitásával egybekötött tárlaton, a többi érdekes pályázattal együtt. Így aztán odautaztam a képekkel együtt és ott is maradtam két évig. Úgyszólván az egyházközség festője lettem, kézről kézre adtak a polgárok. Az egyik egyházi vezető később elmondta, hogy nyerhettem volna a pályázaton, de a rajzaim között volt néhány absztrakt vázlat is és ettől megijedt a zsűri. Nő vagyok, katolikus és idegen, mondtam neki, ez semmit sem számított?, kérdeztem, mire bólogatott egy kicsit: - Hát lehet. Kicsit konzervatívok vagyunk itt vidéken. De fejlődünk.

Persze nem bántam, a kaland akkor is kaland, ha nem nyerek egy pályázaton. Én lettem a város kényeztetett művésze. Idősebb hölgyek már kinéztek nekem néhány rendes fiatalembert és hivatalos voltam minden partira. A rendes fiatalemberek tényleg rendesek voltak, de nem hagytam, hogy behálózzanak az ötórai teákon, ahol munkaköri kötelességem volt megjelenni. Inkább olyanokkal jártam, akik kívül estek a bűvös körön és fogalmuk sem volt, hogy mi fán terem a freskó. A hajam miatt rendszeresen svédnek gondoltak és én rájuk hagytam. A magyar szóról semmi sem jutott az eszükbe, a svédre legalább az Abba beugrott.

A portréfestés halálosan unalmas volt, de kifizetődő. Kialakítottam egy stílust, amivel három-öt óra alatt elkészültem egy képpel. Akkor félreraktam, és csak egy hét múlva mondtam befejezettnek, és mutattam meg. Ennyi idő mindenképp kellett, hogy komolyan vegyék. Néha két hétig vártam, ha a megrendelő nagyon gazdag volt. Szentül hittek a befektetett munka megtérülésében és a munka közbeni szenvedés szükségességében, mint én gyerekkoromban. A százötven órás kép automatikusan harmincszor jobb és művészibb, mint az ötórás, ha jól számolom.

A portréban az volt a szörnyű, hogy mindig ugyanúgy kellett készíteni. Megszerették a stílusomat, az első képeim modorát, és utána már hiába próbáltam változtatni, nem hagyták. Húzogatták a szájukat, nem fogadták el. Kénytelen voltam beletörődni, hogy vagy ilyen képet adok el, vagy semmilyet. Pedig a portréból is sokat ki lehet hozni, ha nem ragaszkodunk az akadémikus felfogáshoz.  Ami engem illet: az egyformaság öl meg, ez kiderült. Ez volt ez első munkám az életben, amelyik jól fizetett, értettem is hozzá, és közben alig vártam, hogy vége legyen.

A festéstől eltekintve igazán szórakoztató volt az élet. Már úgy értem akkor, ha felruccantam Londonba. Kiderült, hogy a művészeti ipar Angliában nagyjából százszor nagyobb a hazainál és mérhetetlenül színesebb. Kiderült, hogy óriási kereslet van újszerű absztrakt képekre, egyáltalán az újszerűségre, és az is nagyon jól eladható, ha a művész: nő.

A kaland kedvéért belevágtam, Londonba költöztem és három másik művésszel együtt, alakítottunk egy csoportot, ennek a neve lett a Ledérségkutató Intézet. Négy nő együtt, képzelhetik, hogy féltem tőle, de remekül működött. Szó sem volt rivalizálásról vagy más nőcis dolgokról. Azt hiszem azért, mert többiek tényleg művészek voltak és magukkal ragadtak. Megértően és részvéttel fogadták, hogy portréfestésből éltem addig. A pornózás vagy egy pakisztáni nyomortelep jobb start lett volna, mondták, de annyi baj legyen. Tagadj a végsőkig mindent, mondták, és rendben lesz.

Az akkori képeimmel sokkal több időt töltöttem, mint bármikor korábban, és nem értettem, hogy mitől olyan nehéz egy jó absztrakt képet készíteni. Azt a modern művészeti halandzsát, amit aztán én is előadtam a kiállításokon, sehogy sem tudtam megjeleníteni. Hiába volt meg fejben már a kép, ahogy elkezdtem a festést; eltűnt, mintha csak a fehér vászon előtt tudna megjelenni.

Az alkohol segített. A drogra rezisztens voltam, nem tudtam élvezni. Szinte bármelyik drog úgy hatott rám, mint egy hatalmas pohár whiskey egyetlen hajtásra. Vihogni kezdtem, értekeztem a punkzenéről, magyarul beszéltem az emberekhez, és nem értettem, hogy miért nem értenek, majd egy gyors aktív periódus után elaludtam. Ennek azért örülök, hogy nem kattantam rá, mert piszok drágán adták a szereket és láttam pár embert, akinek a szó szoros értelmében elment az esze tőlük.

A fehér vászon gátlást viszont alkohollal sem lehet komolyan kezelni. A kép a fejben készül, mondogatta Sheila, de nem kell, hogy kész legyen már az elején. Azt tanácsolta, hogy ne is próbáljam megragadni a pillanatot, amikor megjelenik előttem. Hagyjam, hogy megtörténjen a vásznon, ami egyébként megtörténik az életben is. Ez jól hangzott, de útmutatónak kevés. Végül az vezetett a sikerhez, hogy feladtam az  egészet. Nem akartam semmi mást, mint egy színes vásznat létrehozni, amely jól mutatna egy modern lakás falán. Csak vonalakat húztam, minden cél nélkül és a fejemben inkább az járt, hogy bármi legyen is a vásznon, ha meg tudom magyarázni, akkor nyertem. És abban biztos voltam, ha van rá pár órám, akkor remek magyarázattal fogok előállni.

Amikor megmutattam a lányoknak a képet, tanulmányozták egy ideig, majd Sheila felkiáltott: de hiszen ez a Trafalgar square. A kusza vonalak között ő ezt látta benne és ezzel meg is történt a névadás. Nem kellett magyaráznom semmit. Ezt a képet sokáig nem adtam el babonából, hurcoltam kiállításról kiállításra. Egy időben a csoportunk emblémája is volt, rekord összegért vették meg, a feloszlásunk után.

Közösen rendeztünk kiállításokat, eleinte a saját költségünkön bérelt helyeken. Az egyik lány verseket is írt a képekhez, majd az első jól sikerült kiállítás után csatlakozott hozzánk egy marketinges pasi, aki egyszerűen bejelentette, hogy mostantól ő lesz az ügynökünk, és ha bizalmat szavazunk neki, akkor gazdaggá és híressé tesz bennünket. Tartotta a szavát. Egy Skót fickó volt, John McCullock, és mi voltunk az első vállalkozása. Ennek ellenére hihetetlenül profi, egy pénzügyi zseni volt. Élvezte, hogy nagy pénzeket gombolhat le a gazdag gyűjtőktől. Aztán a pénzét lovakra és versenyautókra költötte. Az egyik kiállításunkon ki is tettük hatalmas fényképét a képeink közé, a szemeit kicserélve lószemekre.

Mindig is utáltam kihívó módon öltözni, „kurvásan”, ahogy a nagymami mondta, de ez elkerülhetetlen volt, sőt, végül ennél sokkal tovább mentem. Ottó, a bátyám, azt mondta, hogy kezdjek el inkább pipázni a sokkhatás kedvéért, de hát Ottó hülye.

Imádtam azt az időszakot, a nyüzsgést, a kötetlenséget. Semmit nem kellett tennem, amit nem akartam, de természetesen mindig azt akartam, amit kellett. Festettem vagy rajzoltam, narrációt írtam, abszurd rövid szoknyákat vettem fel, vagy testszínű balettruhát. Érdekes, ha az előadásról volt szó, akkor nem zavart ez a direkt erotikus magamutogatás sem. Később, már a saját ruhámban, napszemüveg mögött, észrevétlenül tudtam átvágni a rajongókon. Mindenki azt az őrült tyúkot kereste, aki az előbb cicanadrágban mutogatta a képeket. Hahaha. Állati jól tudtam adni az elborult agyú művészt, vagy a szexéhes szupernőt, ha akartam. Na persze, kiéhezett férfiaknak nem nehéz megindítani a fantáziájukat. Azt különösen imádták, ha posztmodern zagyvaságokat beszéltem lassú, Winchesteri kiejtéssel a riportokban, és rágyújtottam mindenhol, ahol nem lehetett volna, például a tévé stúdiókban. Később rendszeresen eljátszották azt a viccet, hogy egy tűzoltót állítottak mellém, egyenruhában, kezében egy poroltóval. Persze akkor is rágyújtottam.

Teljesen egy hullámhosszon voltunk a csajokkal. Kevés dolgot beszéltünk meg előre, csak épp a főtémákat. Ha ellentmondás támadt köztünk a kiállítás alatt, őrült mód veszekedni kezdtünk, mindenki a maga dialektusában hadarta a szövegét. Mondtam már, hogy egyikük sem volt született angol? Aeyene lengyelnek született, Arlane pedig norvég. Sheila, a költő-festő ugyan Londonban született, de hindu volt lényegében, pontosabban Bengáli, mint a tigris, és olyan hipnotizáló motyogással volt képes veszekedni, hogy senki sem értette, és megijedtek tőle.

Furcsa, de mindenki azt hitte, hogy valóban őrültek vagyunk és könnyű préda, pedig azt hittem, hogy az ilyesmit kinövik az emberek húsz éves korukra. Hogy különbséget tudnak tenni a színpad és az élet között. Biztos hiányzik belőlem a romantika. Nem volt ez „műsor” valójában, csak a felszínre hoztuk a rejtett énünket, és csodálkozva láttuk, hogy ez milyen jó is tud lenni. Sajnos csak percekre tudtam magam tényleg átadni a hangulatnak, egy kicsit mindig kívül voltam.

Észrevettem, hogy ha néha próbálom komolyabban venni a festést, akkor kínos erőlködés lesz a végeredmény. Fel is adtam a komolyságot végleg. A csajok vigasztaltak: Ha nem megy könnyedén, akkor inkább ne menjen sehogy. Ez nem balett, hogy szenvedni kelljen tőle.

Az utolsó évben csatlakozott hozzánk egy zenekar, akik egyszerűen csak a „festékpacának” hívták magukat. Hárman voltak és elektronikus zenéket komponáltak a kompótereikkel. Ők szolgáltatták a háttérzenét, amit addig nekünk kellett összeválogatni mindenféle cédékről. A zenéjük elviselhetetlenül unalmas és gépies volt egyébként, de a kiállításokon nagyon bejött. Hónapok teltek el, mire kiderült, hogy különben képzett zenészek, az egyikük bőgő tanár. Még most is nevetnem kell, ha elképzelem az arcukat, ahogy ezt bevallották. 

Szegény Winchesteriek biztos nagyot csalódtak bennem, ha megtudták, hogy hová jutott ez a jóravaló lány. Elmegyek Londonba művésznek, mondtam nekik, amikor elindultam és nem értettem, hogy miért néznek olyan szánakozóan. Ha maga művész, akkor itt is az, mondták, sőt, csakis itt az, Londonban már a gépezet része lesz. Oda se figyeltem, alig vártam, hogy a gépezet része legyek.

A Ledérségkutató Intézet három évig állt fönn, aztán szétváltunk, de akkor már mindannyian ismertek voltunk és keresettek. Pontosan ez is volt a cél persze, így hát természetes, hogy megszűnt. Mindent elértem, amiért egy festő általában küzdhet. Kiállítottunk mindenfelé. Eladtam a képeimet, és ha Los Angelesben maradok az utolsó nagy Ledérségkutató kiállítás után, és van gyomrom a szórakoztató iparhoz, vagy hangom az énekléshez, akkor igazi celebbé is válhattam volna. De az már nekem sokk(!) volt. Úgy látszik, csak a küzdés vonzott, mert befutott festőként már gyanakodni kezdtem önmagamra. (Miért csinálom ezt vagy azt? Mit akarok ezzel?) Abban a pillanatban, hogy az első rendű cél nem a pénz vagy a siker lett, minden törekvés gyanússá vált. (Vajon a sikervágy miért nem volt gyanús?)

Egyre kevésbé vonzott ez a pálya. Belefáradtam, a festést is egyre jobban unni kezdtem. Ismételtem magam, és ott Los Angelesben kiderült, hogy már vannak utánzóink. Egyre másra alakultak a vicces nevű művészcsoportok, és jónéhányan még a képeink zsánerét is másolták. Mellesleg itt mindjárt meg is mutatkozott Amerika döbbenetes ereje: ezek az epigonok nagyságrendekkel jobbak voltak a mindennapi menedzselésben, tömegpszichózisban, sokkal jobban ismerték az eladhatóság szabályait, főként persze magát Amerikát. A Ledérségkutató Intézetben mi egy show keretében tulajdonképpen egy kiállítást rendeztünk, beszéltünk a képekről, az alkotás folyamatáról és verseket írtunk összekötő szövegnek. Ezek az epigonok aztán jobb verseket írtak, jobb szöveget találtak ki, jobb előadást kreáltak. A legjobb képeinket egyszerűen lemásolták és ez ellen semmit sem lehetett tenni. Azt mondták, hogy ilyen a show business.  És mindezt barátságos, nyálas kutyatekintettel, és mosolyogva tették. Közelről látni hátborzongató.

Nem akartam azért küzdeni, hogy ebben részt vegyek, hiszen valójában nem is vagyok festő. A festés nem kézügyesség dolga, így hát elkezdtem ingázni Budapest és London között, hogy történjen valami, mert nem akarok kiégni, és nem akarom a festést sem végképp megutálni. John és a szakértők azt mondják, hogy a kiégett művészből is lehet üzletet csinálni, persze csak akkor, ha hajlandó egy kis irányváltásra. Ilyenkor kezdenek az emberek a tévében szerepelni, tanítani, könyvet írni vagy ilyesmi. Ezt elteszem későbbre, máris túl sokat voltam a figyelem központjában. Egyre kevésbé szórakoztat a pénz, egyébként is, egyszerűen nem látom értelmét a halmozásnak.

A RIFF-től igazán kedves és cuki, hogy megpróbál képbe hozni Magyarországon, mint festőt persze már késő, de lehet, hogy végül mégis írni fogok, és akkor majd jól jön az ismertség. Ez a festés-vicc olyan jól sült el, hogy érdemes kipróbálni más területen is a szerencsémet. Úgy gondolom, hogy ha a művészetből kivonjuk a tréfát, a humort, akkor, ami marad, azzal már kár is foglalkozni. Tehát a humor, a művészet lakmusza. Ezt mindenki jól jegyezze meg. Csókoltatom az olvasókat!

Puszi, Ilonka.