A kezdet

Nem akartam varratni magamra semmit, de mégis aláírtam a papírt, így rám tetováltak három keresztet és pár vonalat. Ebből tudja majd a gép, hogy honnan kell kezdenie a besugárzást.

Ezzel most jól előre szaladtam. Ugyanakkor el is késtem. Decemberben kellett volna kezdenem ezt a naplószerű izét, amikor kiderült, hogy gyomorrákom van. De akkor valahogy nem tűnt fontosnak az események rögzítése. Ami azt illeti; sohasem tűnt még fontosnak az események rögzítése. Egy-egy fénykép a múltból persze megjárja, de egyébként hidegen hagy, hogy pontosan hogy is történtek a dolgok. Nem számít a tényszerűség, csak az, ahogy emlékeznek rá a résztvevők. A kellően határozott emlékezők felülbírálják a márványba vésett szavakat is.

Most azonban eszembe jutott, hogy amit írok az úgysem kerül nyilvánosságra, névtelen bloggerek, panaszkodók, mindentudók tengerében a láthatalanság garantált és ez így is van jól.

Szóval tizenhét tavaszán még csak fájt a hasam hébe-hóba. Nem tudtam összefüggésbe hozni semmilyen egyéb eseménnyel. Nyáron gyakoribbá váltak a fájások és orvoshoz mentem. A háziorvosommal eddig nem is volt tulajdonképpen semmilyen dolgom. Három-négy évenként elkapott az influenza, akkor adott gyógyszert. Most azonnal adott egy beutalót egy hasi ultrahangra, de látszott rajta, hogy nem hisz a fájdalomban. Mintha hetente ott ülnék a várójában valami légből kapott panasszal. Gyomorrontásról motyogott, kialakuló fekélyről és más átmeneti problémákról.

A vizsgálatra egy két hónappal későbbi időpontot tudtam csak szerezni. Ez azért eleve érdekes, hogy egy rák gyanú esetében két hónap csak a várakozás. Aztán következett egy újabb vizsgálat, majd egy újabb, amíg végül december ötödikén, egy gyomortükrözés után  bebizonyosodott a rák.

A gasztroenterológus kerülgetni próbálta a dolog kimondását a vizsgálat után, „fekély” és „daganatos kinövés” kifejezésekkel élt, de addigra nekem már nem volt ehhez türelmem. Rákérdeztem egyenesen és beismerte, hogy ez bizony gyomorrák. Aztán kiderült, hogy ennél többet egyelőre nem lehet tudni róla. A szövettani eredmény mond majd valamit, de az inkább csak megerősíti a diagnózist.

Azokra a civil kérdésekre, hogy a rák vajon milyen gyors?, mióta van ott?, miért kezdődött?, sohasem fogok választ kapni, ez később kiderült.

A gyomorrákkal az van, mondta az orvos, hogy azonnal vágni kell és lehet is vágni. Szükség esetén kidobják az egész gyomrot, az sem olyan tragédia, mert gyomor nélkül egészen jól el lehet élni. Némi megkötésekkel, persze. A fontos, hogy ne legyen áttét, tehát nem szabad húzni az időt. Van sebész vagy más orvos ismerőse, rokona?

Elmondtam, hogy semmilyen kapcsolatom sincs az orvosvilággal, erre telefonálásba kezdett és megszervezett nekem egy találkozót egy sebésszel. Egy héttel később találkoztam vele. Átadtam a leleteimet, amiben a szövettan volt a legfontosabb. Az orvos minden átolvasott, aztán elmondta, hogy vágni kell. Ha lehet megmarad némi gyomrom, ami idővel regenerálódni fog és alig lesz majd különbség a régi élethez képest, de, tette hozzá, ilyenkor nem szoktak kockázatot vállalni. Vagyis, kidobják az egész gyomrot, ha kétséges a helyzet.

Akkor még nem is tudtam, hogy a gyomor kivétele már rutinműtét. Külföldön sorozatban csinálják a kórosan elhízott emberekkel, akik máskép már képtelenek abbahagyni a falást. Gyomor nélkül lehet élni, de teljesen át kell gondolni az étkezéseket. Nagyon kis adagokat tud az ember enni egyszerre, mert a gyomor helyére odahúzott béldarab nem képes olyan nyúlásra, mint a gyomor.

A sebész kijelölte január elejét a műtétre. Sejtettem, hogy karácsony előtt már nem fogunk belevágni. Azzal jöttem el tőle, hogy láthatóan egy tapasztalt orvos kezében leszek. Tőle is megkérdeztem, hogy van valamilyen tanácsa addig is az életvitelemhez, étkezéseimhez. Szedjek-e valamilyen vitamint?, stb. Finoman megvonta a vállát: Most csakis a műtét a fontos. Mindegy, hogy mit csinál, az érdemben már nem változtat a helyzeten.

Így vágtam bele az év végi mulatságokba.