2015. június 5., péntek

Már megint a Pápuák avagy hiteles beszámoló a lorem ipsum jelenségről (1)


Valamikor 2009-ben arra gondoltam, hogy írok végre egy regényt, vagy legalábbis egy testesebb elbeszélést, végső esetben egy novellát, ha végképp zátonyra futok, legalább egy bővített mondatot, hogy befussak végre és meggazdagodjak, mint író.
Az alaphelyzet nem volt túl bonyolult, szem előtt tartottam Dr. Hengelhoffer tanácsait. Dr. Hengelhoffer tanácsait én mindig megfogadom.

" ...mivel a történet vhol Afrikában játszódik, ezért a pápuk beleférnek. Sőt, csak pontosan le kell írni a kannibálozást precízen, hogy az olvasó beleborzongjon. Tudja a nép nagy része, nem harap a mélyenszántó gondolatokra. Túl egyszerűek. Bealszanak, és a könyvet ágylábnak, vagy gyújtósnak használja. (Ha egyáltalán kézbe veszi. De a tudat!) Amennyiben az írásból szeretne multimilliomos lenni, akkor le kell süllyednie egyszerűségben és egyebekben ezekbe a sötét, szédítő bugyrokba."

Tehát nekiláttam a süllyedésnek. Magamtól is süllyedtem volna, ezt az egyet tudom reflexből, de jobb így, hogy van kéznél egy jó magyarázat. Az elkerülhetetlen erővel jobb együtt mozogni, mint szembe menni vele. Az alaphelyzet tehát ennyi volt.

A konkrét regénytéma pedig a következő: Egy szegény és okos és érzékeny lány beleszeret a gazdag szemétláda pasasba. Kefélgetnek egy ideig, majd végül a kapcsolat hatására (másnap reggel) a lány egy számító ringyóvá válik, a pasas pedig jelentkezik az Üdvhadseregbe és elmegy a Pápuák közé.

Ahol aztán a pápuák megölik, feldarabolják és megeszik az első nap. A lány meg belőve felköti magát, mert héliummal töltött lufinak hiszi magát és nem akar elrepülni.

Úgy képzeltem, hogy ezzel a történettel elbírok. Trendi kiszólások kellenek majd bele, macsóskodás a pasas részéről és szendeség a lány részéről. Aztán mindez megfordítva a fordulat után. A vicces és trendi mondatokkal nem lehet baj. Csak be kell kapcsolni a tévét és nem győz az ember jegyzetelni. A napi sorozatokban pont ez megy egész nap.

Drámának és feszültségnek bőven megteszi, hogy a lányt majdnem megerőszakolja a pasas az első nap, amikor hazacipeli részegen. Az Üdvhadsereg bárgyúsága is jó téma, amikor a pasas rácsodálkozik, hogy egészen értelmesek ott az emberek, majd jön a pápuák hideg közönye, akik lemészárolják egy tabu megsértése miatt. (Rálépett a bálvány árnyékára? Balról kerülte meg a szent bazaltkövet?)

A lány elkurvásodására nem akartam sok munkát szánni, gondoltam, majd ahogy jön. Az ilyesmit végül is naponta látni a tévében. A parlamenti közvetítésekben is; senkit nem lehet vele meglepni.

Az egészet összefoglaltam és beleírtam még egy-két olyan jelenetet is, ami hirtelen az eszembe jutott. Hat oldal lett, kinyomtattam és átvittem Szakócának (álnév), hogy olvassa el és gyalázza le. Rém kínosan éreztem volna magam, ha tetszett volna neki. Szerencsére ez nem történt meg. Négy nyelven olvas és pontosan emlékszik rá, hogy ki mit mondott harminc évvel korábban, a Batthyányi emlékmécsesnél, szerdán, este hétkor.

Szakóca egyébként apám öccse és kiskoromban Szakóca bácsinak hívtam, mert egyszer azt mondta, hogy a rendelkezésére álló legmodernebb eszköz a szakóca. Nekem hatévesen ez úgy hangzott, mint egy komoly szerszám neve. Azóta már tudom, hogy ez tényleg egy komoly szerszám.

Szakóca figyelmesen elolvasta a tervet és úgy ítélt, hogy borzasztó, de a borzasztóság piacon sikeres lehet. Feltéve, ha folyamatosan fenn (vagyis lent) tartom a sztorit. A mese blődségével egyáltalán nem foglalkozott, már korábban tisztáztuk, hogy a világirodalom remekei, blőd mesék egytől-egyig. Csak egy dologra hívta fel a figyelmem; hogy legyek következetes. Mindegy milyen az elbeszélés hangneme, nem számít a szöveg minősége, csakis az, hogy tudatos legyen. A hullámzó, egyenetlen szöveg mindenkiből kényelmetlen érzést vált ki. Az ilyesmit lehetetlen szeretni.

Nincsenek megjegyzések: