Telt, múlt az idő. Természetesen, mint meg nem értett művész járkáltam az emberek között. Én voltam a titok hordozója. Már megvan a nagy mű, ami után már az irodalom nem lesz ugyanaz, mint előtte, de egyelőre még nem fedhető fel. Gondoltam rá, hogy az egészet közzé teszem a neten, de aztán ezt elvetettem. A könyvírás lényege, hogy kiadják. Ha mondjuk, kiadótulajdonos lennék, akkor sem adnám ki magamnak.
Novellákat írtam, ha volt rá időm és kedvem. Újságoknak küldözgettem el őket, de ezekre sem volt érdeklődés. Az egyik szerkesztő meg is üzente: "Belefulladunk a rengeteg kéziratba. Tulajdonképpen a negyedét sem olvassuk el az anyagnak. Több író van itt, mint olvasó."
Erre gyorsan válaszoltam neki, hogy az én kéziratomat törölje, mert nem is én írtam. A bátyám küldte be ugratásból, amikor őrizetlenül maradt a gépem. Isten tudja honnan másolta ki. Még bajba kerülnek miatta.
Kellemesen folyt az élet. A mellőzött író strandra járt és más szórakozóhelyekre. Akkor történt az a bizonyos mesebeli fordulat. Egy régi osztálytársammal, Jucival találkoztam. A beszélgetés második órájában derült ki, hogy a férje könyvkiadó. Nem kaptam fel a fejem, csak kíváncsian megkérdeztem, hogy melyik kiadónál. Hát a Karctű kiadó igazgatója, jött a válasz. Nekik nem küldtem el a kéziratomat, mert a kiadványaik nyomasztóan emelkedettek voltak. A Parnasszus legjava, legalábbis ügyesen keltették ezt a látszatot. Legfiatalabb szerzőjük húsz éve volt halott.
Hümmögtem és tovább lendítettem a beszélgetést. Csak később csúszott ki a számon, hogy van egy regény kéziratom.
Miféle?, kérdezte nyomban Juci.
Afféle modernség, mondtam, de akkor Jucit már elragadta a hév. A férjének azonnal látnia kell, ha nincs még szerződésem rá. Beleegyeztem, hogy elküldöm.
Ismerem már az ilyet. Ígérgetnek mindenfélét. Majd elolvassuk, meg majd értesítjük, meg holnap hívlak, aztán csönd hat évig. De természetesen másnap elküldtem a megadott címre a kéziratot. Két hét múlva jelentkezett a férj, Tibor. Tetszik nekik, kiadnák.
Na, persze, nem hagytam magam ugratni, de Tibor tovább erősködött. Behívott az irodájába, és amikor bementem, egy valódi szerződést tolt elém. A szokványos rabszolga-szerződés volt. Tíz évre köteleztem el magam a kiadó mellett. A szerzői jogdíj a példányszám függvényében változik, eleinte csak jelképes. Ha sikeres a könyv, akkor gazdag leszek. Ha nem, nem.
Belementem, aláírtam. Nem volt vesztenivalóm. És tényleg megjelent a könyv. Nem a Karctű kiadásában, hiszen még éltem, de Tibor mellesleg a Szérű kiadó résztulajdonosa is volt. Ott jelentek meg a helyértékeileg vitatott könyvek, mint az enyém.
A többi már történelem. Tibor ügyesen mozgatta a marketingszálakat is. Ennek a költségét is levonta a részemből, de ez legalább tényleg jó helyre ment. Itt egy ismertető cikk, máshol egy fényképes riport. Aztán egy interjú, aztán egy másik. Aztán megjelent a második kiadás és nem csökkent az érdeklődés. Tibor elkezdett már szabad szemmel is látható összeget átutalni jogdíjként.
Őszintén szólva, arra nem számítottam, hogy valóban érdekes és keresett író leszek, pedig ezért dolgoztam. A lelkem mélyén úgy éreztem, hogy ez az álom sohasem fog teljesülni és életem végéig a meg-nem-értett író szerepében lehetek. Lottómilliomosok érezhetnek így. Néha megtapogatják a bankszámlájukat, hogy valóban ott van-e a tébolyító összeg vagy csak álom az egész.
A Szerelem ereje könyvemet cirka negyven-ezer példányban vették meg, ami egy kezdőnek hatalmas siker. Tibor szerint a haladóknak is. A második és a harmadik könyv még népszerűbb lett. Most már egy kicsit félek a negyediknek nekiállni. Túl könnyen veszem már a dolgot, lehet, hogy több szenvedést kellene mutatni.
A világhír még várat magára, de az már a nemzetközi összeesküvések terepe. A hazai kritikusokat sikerült megosztanom és ezt már önmagában is nagy sikernek könyvelem el. Néhányan rámutattak, hogy könyvem faék egyszerűségű, írói modorom fárasztó és az a néhány, itt-ott fellelhető értelmes mondat biztosan véletlenül került a szövegbe. Valószínűleg loptam valahonnan, és ez egyszer még ki fog derülni.
De a lényeg, amiért ezt az egész történetet leírtam, mindössze az, hogy válaszoljak az Online-Szamárfül kérdésére: Mivel bíztatnám a pályakezdő írókat?
Imádom ezt a kérdést. És a választ különös tehetségemnél fogva képes vagyok úgy összetömöríteni, valamint a fenti teljes szöveget úgy összetömöríteni, hogy tökéletesen érthető lesz, mindössze két szóban. Pozitív kisugárzású, markáns szavak. A harcot vállaló elszánás van bennük és magyar pusztai virtus makacs kitartása. A válasz a következő: Hajrá! Juhééé!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése