A hétvégén egy kis belterjes koncerten jártam. Jazz volt elvileg, de ez nem jelent semmit. Ezeket a címkéket ötletszerűen aggatják rá bármire. Nem érdekelt különösebben, egyszerűen csak valami furcsa dologra vágytam.

Ez be is jött. Az egyik zenész kizárólag csörgőkön, rumbatökön és triangulumon játszott. Ő volt a legjobb a zenekarban. Egy sarokban végig is ültem az egészet, elvoltam egy pohár sörrel. A végén egy pasas ült mellém és beszélgetést provokált. Addig nem is vettem észre. A közönség egyébként is olyan jazzista volt, hogy elkábultam. (fekete, fényes mellények, zakó-keskeny nyakkendő-sportcipő)

Azzal kezdte, hogy ismerős vagyok neki (hát, hogyne), biztos benne, hogy zenélek valahol. (nem) De az már biztos, hogy a művészeti életben részt veszek valamilyen módon. Ezt látta rajtam, ahogy behunyt szemmel ültem. (bizonytalan vállvonogatás) De, ha nem zene, akkor ő kitalálja, mert ebben nagyon jó. Aztán csak nézett egy ideig, közben vége lett a koncertnek. Néhányan a zenészekkel akartak beszélgetni. Mások gyorsan eltűntek. Én is menni akartam, de a pasas végül kimondta: te írsz.

Erre maradtam még egy kicsit, ha már ilyen ügyes volt. Nem verset, mondta, ahhoz nem elég ábrándos a szemem. Próza lesz az, mondta tovább, de milyen próza? Romantikus lányregény vagy romantikus tini-halál-vámpír-kalandtúra? (hát, ő, izé) De nem, ezt elvethetjük, mondta, ez valahogy nem jönne össze ezzel a borzalommal, amit most hallottunk. És a zenészek túl öregek is ahhoz. (kérdőjel forma) Ez csak látszólag szól ugyanarról, magyarázta, és akkor már szinte beavatott a világnézetébe, pedig esküszöm nem bíztattam semmivel. Nem is tetszett; a beszédmódja sem. Túl csiszolt volt, túl gördülékeny a mondókája. Annyira helyén voltak a hangsúlyok, olyan ügyesen tette idézőjelbe egy-egy szavát, hogy lassan kezdtem áldozatnak kijelölt bamba tinilánynak érezni magam.

A történelmi regény lehetséges, ahogy az esetlegesen ritka és kivételes helyzetű családom története is, de ilyet alig néhányan írnak, mind öregek és ő ismeri őket képről, tehát ez kiesik. (suta mosoly, hogy ilyen elegánsan kivett az öregek halmazból) Egy szó, mint száz, kortárs irodalom, a tett minősítése. (beismertem, de védelműl felhoztam, hogy a megjelenés reménye nélkül)

Igen, ez is benne van abban a kevéssé ábrándos szememben, mondta (pirulás, elfordulás, a zavarban levés eltúlzása), amely azért tesz utalást a lírára. Ez manapság blogírást jelent rendszerint. Sóhajtott, mint akit naponta merítenek ki blogíró nők.

Nos, hát, mondta, nagyon örült, meg minden, de hát mennie kell. Ha olyan terveim voltak, hogy még ma ágyba cipelem őt, a titokzatos és vonzó idegent, akkor tévedtem, nem adja ilyen könnyen magát. Még nekem sem. Az életben komoly döntéseket kell hozni. (bólogatás) Egy megrázó zenei performance sokkoló utóhatásaira nem lehet építeni. Hanem ha újra találkoznánk, unalmas városi környezetben, akkor, és itt a hangsúlyt talányosan fent hagyta, lebegni a térben, ezzel is ígérve valamit. (szemöldök emelés)

De aznap estére már kijelölte szolgálatának a határát, a metró lejáratánál, ahová elkísért, végig úgy véve, mintha szívességet tenne a telefonszám cserével. Van már sok ilyen számom, amit nem hívok fel soha. Meg blogot sem írtam eddig, de most éppen azon vagyok, hogy változtassak. (diszkrét bólogatás, összeszorított szájjal, mosolyra húzódó szájszéllel)